A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Nemeskürty István Tanárképző Kar (NITK) szervezésében rendezték meg az Ausztrália magyar szemmel című konferenciát február 9-én az NKE Ludovika Főépületének Zrínyi Termében. A program a magyar–ausztrál kapcsolatok történelmi, diplomáciai, kulturális és vallási vonatkozásaival foglalkozott, különös hangsúllyal a magyar utazók és diplomaták ausztráliai tapasztalataira.
Nemerkényi Zsombor, a Nemeskürty István Tanárképző Kar Földrajz és Természettudományi Tanszékének vezetője köszöntőjében kiemelte, hogy a konferencia különleges jelentőségű. Bár Ausztrália földrajzilag távol esik Magyarországtól, a neves magyar utazók és felfedezők révén mégis közelivé válik. Mint fogalmazott, ez a térség egyfajta „saját területünkké” válik, ahol elődeink nyomdokain haladva új ismereteket szerezhetünk a jövőről. Érdemes tehát különböző szempontokból megközelíteni e témakört.
A konferencia házigazdája, Kubassek János geográfus, tudománytörténész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója zárta. Előadásában külön örömét fejezte ki, hogy Domaniczky Endre munkája révén összefoglaló kötet született, amely a jeles magyar utazók – köztük Balázs Dénes, Gubányi Károly, Vékey Zsigmond és Mednyánszky Cézár – ausztráliai tapasztalatait mutatja be. Hangsúlyozta, hogy ezek az információk korábban nem voltak széles körben ismertek a magyar köztudatban. Kubassek János szerint Ausztrália dinamikus fejlődése továbbra is figyelemre méltó. Domaniczky Endre publikációi olyan alapvető munkák, amelyek új tudományos ágazat – az ausztrál tudományok tudományos kereteinek teremthetnek alapot.
A konferencia középpontjában Domaniczky Endre melbourne-i vezető konzul, korábbi diplomata, jogász, történész előadása állt, amelyben összefoglalta az ausztrál–magyar kapcsolatok terén végzett terepkutatások eredményeit. Előadásában a kutatásai alapján bemutatta Ausztrália és a környező térség történelmi alakulását, valamint az ott élő magyar diaszpóra kialakulását és jelenlegi helyzetét.
Ismertette, hogy a magyarok más óceániai országokban – például Új-Zélandon – a 19. század második felében, az 1850-es évek végén kezdtek megjelenni. Ausztráliában az első ismert magyar személy egy elítélt fegyenc volt, akit óralopás miatt deportáltak. Az első szabad bevándorló Friedmann Izsák volt, aki az 1830-as évek elején érkezett az országba, és később az egyik legkorábbi ausztrál zsinagóga alapító tagjaként is tevékenykedett.
Domaniczky Endre elmondta, hogy az ausztráliai magyar közösség négy fő bevándorlási hullám eredményeként alakult ki. Az első hullámot a második világháború utáni disszidensek (1947–1951), a másodikat az 1956-os forradalom utáni menekültek (1956–1958) jelentették. A harmadik hullámot a délvidéki magyarok alkották, akik az 1950-es évek végétől az 1980-as évek elejéig érkeztek, mintegy 12 ezer fővel, jugoszláv állampolgárként nyilvántartva. A negyedik hullám az érett szocializmus időszakában, az 1960-as évek közepétől 1989-ig tartó időszak menekültjeiből állt, akik közül körülbelül 10 ezer fő telepedett le véglegesen. Ezek a csoportok hozták létre a ma is működő magyar közösségeket, amelyek legnagyobb központjai Sydney és Melbourne.
Jelenleg 85–100 ezer magyar származású személy él Ausztráliában, ami az ország össznépességének mintegy 0,4 százalékát teszi ki. A diaszpóra továbbra is aktív és létező közösség, ugyanakkor jelentős átalakuláson megy keresztül. A közösség fennmaradásának támogatása érdekében fontos alkalmazkodni ehhez a változáshoz. A magyarok többsége római katolikus vallású, de jelentős számban képviseltetik magukat a zsidó és a protestáns felekezetek tagjai is. Ausztrália bevándorlási politikája egyre inkább az ázsiai országok felé nyit, miközben a magyar közösség lélekszáma fokozatosan csökken. Az intézményrendszer jövőjét tekintve a magyar házak már nem tölthetik be a korábbi „végvár” szerepet, amelyben elsősorban a magyar nyelv és hagyományok őrzői voltak. Szükséges a működési szemléletmód átalakítása. Melbourne tekinthető a legjelentősebb központnak, ahol a legaktívabb civil közösségek működnek. A helyi magyar közösség története az 1851-es aranylázzal vette kezdetét, ami mára kulturálisan sokszínűvé vált és jelentős saját ingatlanvagyonnal rendelkezik, beleértve négy magyar házat és két templomot. Domaniczky Endre szót ejtett a neves ausztráliai magyar származású tudósokról is, aki között szerepel Harsányi János, Wurm István, Vászolyi Erik és Nyulasy Ferenc. Az 1930-as évek végére körülbelül kétezer magyar élhetett Ausztráliában; ekkor alakult meg az első magyar civil szervezet a két világháború közötti időszakban. Az 1950-es években kezdődött el a helyi magyar közösség saját múltjának tudatos felfedezése. Jelentős szerepet játszott a misszionáriusi tevékenység is.
Fodor Lajos nyugalmazott vezérezredes, a Magyar Honvédség egykori parancsnoka, korábbi canberrai nagykövet személyes tapasztalatait osztotta meg a konferencia résztvevőivel. Előadásában egy diplomata szemszögéből elemezte az ausztrál–magyar kapcsolatok diplomáciai, gazdasági, társadalmi és kulturális vonatkozásait. Mint mondta, nagyköveti kinevezése után különös figyelmet fordított arra, hogy megismerje az ausztrál politikai szereplőket és a helyi politikai viszonyokat. Emellett aktívan építette kapcsolatait a canberrai diplomáciai testület tagjaival, elsősorban a Magyarországot közvetlenül körülvevő országok képviselőivel. A diaszpóra támogatása szintén a nagyköveti tevékenységének egyik központi eleme volt. Fodor Lajos kiemelte, hogy az ausztrál–magyar politikai kapcsolatok kiegyensúlyozott jellegűek voltak. A gazdasági együttműködés ugyanakkor nem volt szerteágazó, a két ország között inkább a kultúra és a sport területén volt érdemi együttműködés, az oktatás terén cserediák-programok is megvalósultak. Fodor Lajos katonai pályafutása miatt az átlagos nagykövetekhez képest mélyebb ismeretekkel rendelkezett az ausztrál fegyveres erőkről, ami szintén segítette munkáját a diplomáciai szolgálat során.
Solymári Dániel (University of St Andrews, School of International Relations) Vay Péter püspök életútját mutatta be. Véleménye szerint a gróf, püspök és szentszéki diplomata a magyar egyháztörténet egyik legmeghatározóbb, ám sokáig elfeledett, a saját korában azonban a magyar egyházdiplomácia legszélesebb körben elismert alakja volt. A dualizmus kori református arisztokrata elit tagjaként született, és kezdetben a kor elvárásainak megfelelően jogi tanulmányokat folytatott, majd diplomáciai pályára lépett, egyebek mellett Belgrádban teljesített szolgálatot. Életében 30-33 éves kora körül következett be egy radikális fordulat: szakított korábbi társadalmi környezetével és családjával, majd Rómába költözött, ahol katolizált.
Érszegi Márk Aurél, a Külgazdasági és Külügyminisztérium vallásügyi diplomáciai főtanácsosa arról beszélt, miként vezetett Vay Péter útja a vatikáni diplomáciába. Érszegi Márk Aurél kifejtette, hogy Vay Péter a tekintélyes Pápai Egyházi Akadémián sajátította el a diplomáciai ismereteket – ebből az intézményből kerülnek ki a Szentszék adminisztrációjának legkiválóbbjai –, ám erre az állításra nem talált hiteles forrást. Mint mondta, Vay Péter pályafutása során a pápai udvar belső köréhez tartozott mint titkos kamarás és apostoli protonotárius. Bár tisztségei nem a klasszikus politikai diplomáciát képviselték, olyan jelentős ceremoniális feladatokat bíztak rá, mint a bíborosi kalap elvitele az újonnan kinevezett főpapoknak, vagy a pápai Aranyrózsa átadása uralkodóknak. Érdekesség, hogy ezeket a küldetéseket gyakran már azelőtt teljesítette, hogy pappá szentelték volna, miközben Rómában még teológiai hallgató volt.
Munkásságának egyik legfontosabb, nemzetközileg is jelentős területe a kivándorlók pasztorációja volt. Vay Péter akkor kezdte el a tengerjáró hajókon a lelki gondozást, amikor a Szentszék még nem foglalkozott központilag ezzel a kérdéssel. Ez a tevékenység abszolút úttörőnek számított, hiszen a kivándorlókkal foglalkozó vatikáni szervezet csak 1912-ben jött létre X. Piusz pápa reformjai nyomán. Szintén ehhez az időszakhoz, 1914-hez köthető a migránsok világnapjának bevezetése, ami így nem modern találmány, hanem több mint százéves egyházi hagyomány. Bár Vay Péter befolyása a konzervatívabb X. Piusz alatt – aki az egész római kúriát és a kánonjogot is megreformálta – némileg beszűkült, személyes tapasztalatai és jelentései fontos alapul szolgálhattak a későbbi vatikáni döntésekhez – foglalta össze Érszegi Márk Aurél.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes