A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Kara (NITK) Katedra beszélgetések elnevezésű rendezvénysorozatának soron következő alkalmán Tanulni egymástól – az inkluzív osztályterem gyakorlata címmel szervezett beszélgetést és workshopot december 1-jén, a Ludovika Főépület Zrínyi Termében. Az esemény házigazdája Szakos Enikő, a NITK Stratégiai Osztályának és a kar Fináczy Ernő Oktatáskutató Központjának vezetője volt.
Szakos Enikő elmondta, a Katedra beszélgetések célja, hogy az aktuális pedagógiai, oktatáselméleti és társadalomtudományi témákhoz nyújtsanak szakmai betekintést, a tudományos megközelítés és a gyakorlati tapasztalatok együttes bemutatásával. Kiemelte, hogy az est vendégei – Tóth Miklós Bálint és Görög Kátya – nemcsak szakmai hitelességük, hanem gyakorlati tapasztalataik miatt is különleges szakemberek. Hangsúlyozta: a mai rendezvény lényege, hogy az egyetemi kutatás, az elméleti megközelítés és az iskolai gyakorlat képviselői közösen reflektáljanak a jelen oktatásának nehézségeire és lehetőségeire, valamint arra, hogyan valósítható meg egy igényes, értékalapú pedagógia a 21. században.
Tóth Miklós Bálint politológus, a Matthias Corvinus Collegium kutatója Fogyatékossággal élő gyermek az iskolapadban – az integrált oktatás tapasztalatai című előadásában a fogyatékossággal élő gyermekek iskolai integrált oktatásának lehetőségeiről és nehézségeiről beszélt, különös tekintettel a társadalmi láthatóság és szerepvállalás kérdéseire. Előadásában a politikatudományi és szakpolitikai vonatkozásokat igyekezett egyensúlyba hozni az általa szerzett személyes tapasztalatokkal. Tóth Miklós Bálint szerint a terület egyik alapvető kihívása a terminológia nem egyértelmű használata, különösen az integráció és inklúzió gyakori összemosása a szakirodalomban és a közbeszédben. Tóth Miklós Bálint hangsúlyozta, hogy ezek a fogalmak történeti fogalmak, és megértésükhöz szükséges figyelembe venni a történeti hátterüket. Az integrációt eredetileg a fogyatékos személyek társadalomban való elhelyezkedése tekintetében használták, társadalmi kontextusban. Oktatási értelemben az integráció célja a korábban szegregált diákok egységesítése volt, különösen a különböző intézménytípusokból érkező diákok vonatkozásában. Az integráció olyan szakasz, amely hosszabb távon lehetőséget biztosít a társadalmi befogadásra. Ezzel szemben az inklúzió fogalmának erőteljesebb szociálpolitikai és politikai felhangja van. Az elmúlt évtizedek pedagógiai szemlélete azt mondja ki, hogy az inklúzió az integráció teljessé vált formája. Az elméleti megközelítés a szegregációt a beazonosított érintettek különválasztásaként, míg a kizárást (exklúziót) az érintettek rendszeren kívülre kerüléséként definiálja. Az előadó felhívta a figyelmet az úgynevezett formális integráció illúziójára. Ez az illúzió akkor áll elő, amikor az egységesítés formailag megvalósul, de tartalmában a teljes befogadás nem valósul meg. Felmerült a gyanú, hogy az új terminológia bevezetésével (mint a terminológiai újítások) esetleg megpróbálják feloldani a meglévő, komplex problémákat, ahelyett, hogy magukkal az integrációs gyakorlatok kritikájával foglalkoznának.
Akár integrációról, akár inklúzióról beszélünk, lényeges, hogy mind a kettő mögött tágabb értelemben a társadalmi befogadás gondolata húzódik meg. Ez a gondolat hangsúlyozza a társadalmi jót és az optimizmust, és áthatja a társadalom életének számos részét, beleértve az oktatást, egészségügyet, kultúrát és családot. Az iskolai környezetre vonatkozóan jól alkalmazható, és különösen izgalmas továbbfejlesztést kínál a társadalmi tőke fogalma a fogyatékosság területén. Tóth Miklós Bálint kiemelte, hogy a fogyatékossággal élő emberek esetében jellemzően szűkebb a kapcsolati háló, kevesebb az erőforrás és a kulturális alap – ideértve az infrastrukturális és fizikai akadályokat is. Éppen ezért a képzettség, az iskolázottság és a későbbi szocializáció erősítése rendkívül fontos az SNI-s diákok számára.
A politológus statisztikai adatokkal mutatta be, hogy a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók száma összességében csökkenő tendenciát mutat a 2010 és 2022 közötti időszakban. Az integráltan oktatott tanulók aránya ugyanakkor emelkedést mutatott mind az általános, mind a középiskolai oktatásban ezen időszak alatt. Fontos megfigyelés ugyanakkor, hogy az SNI-s tanulók száma a magasabb képzettséget eredményező iskolatípusokban – mint az érettségit adó szakképzésben és gimnáziumokban – jelentősen alulreprezentált. Ez a növekvő integráció egyidejűleg zajlik egy párhuzamos oktatási rendszerszisztéma működésével, amelyben a szegregáció, illetve a speciális oktatás folyamatosan jelen van. Ezt a folyamatot befolyásolja a gyerekszám csökkenése, valamint a speciális iskolák fokozatos akadémizálása is. Tóth Miklós Bálint ezért a teljes, nem pedig részleges inklúzió mellett érvelt, amelyben a kritikai fogyatékosságtudomány alapelvei érvényesülnek – ez a megközelítés a fogyatékosságot nem orvosi problémaként, hanem hatalmi és társadalmi viszonyként kezeli, ahol a normák kényszere hozza létre a kirekesztést.
Tóth Miklós Bálint megosztotta személyes tapasztalatait, ugyanis egy speciális általános iskolájába járt, amelynek pozitívumai között említette, hogy rendkívül védelmező, barátságos, családi jellegű közösséget jelentett számára. Óriási tudásmegosztás és információcserék zajlottak a szülők, pedagógusok és gyermekek között a segédeszközökről és terápiákról. Az intézmény kulturális és szociológiai bázisként működött, ahol a fogyatékosságot érintő társadalmi kérdések a közösségben a felső társadalmi rétegek problémáitól az alsó társadalmi rétegek problémáiig teljes spektrumban megjelenhettek. Negatívumként említette azonban, hogy a zárt világ, a társas izoláció, valamint az alacsonyabb elvárások és a lassabb haladás miatt sok gyermek potenciálja kiaknázatlan marad. A 21. századi pedagógia feladata, hogy megtalálja az egyensúlyt a speciális, intenzív támogatás és a valódi, tartalmi befogadást célzó inklúzió között, felismerve, hogy az integrációs gyakorlatok kritikája gyakran éppen a teljes befogadás hiányából fakad – vélte Tóth Miklós Bálint.
Kiemelte ugyanakkor, hogy mindenkire egyformán alkalmazható megoldás nem létezik. Minden gyermek helyzete és támogatási igénye egyedi, ezért a sikeres integráció feltétele az alapos egyéni elbírálás, a személyre szabott pedagógiai támogatás és a tágabb társadalmi szolidaritás. Külön hangsúlyozta az intézményvezetők kulcsszerepét a folyamatban. Tóth Miklós Bálint hozzátette: a speciális iskolák továbbra is pótolhatatlanok maradnak, mert jelenleg csak ott áll rendelkezésre az a magas szintű szakértelem és infrastrukturális háttér, amelyre a legnagyobb támogatási igényű tanulók neveléséhez-oktatásához szükség van.
Az előadást workshop követte Görög Kátya, a Gyermekek Háza alternatív iskola tanítójának vezetésével, amelyen interaktív formában dolgozták fel az inkluzív osztályterem mindennapi kihívásait és működő megoldásait.
Szöveg: Sallai Zsófia
Fotó: Szilágyi Dénes