Hat kontinens száznyolc országába jutott el Kubassek János geográfus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemeskürty István Tanárképző Kar Földrajz és Természettudomány Tanszékének közszolgálati egyetemi tanára. Portrénkban felvillantjuk gazdag életpályáját, és azt is, mit ajánl azoknak, akik fiatalokkal szeretnék megszerettetni a földrajz tudományát.
Tanár úr, hadd kezdjem azzal, hogy sokak szerint a gyermekkor meghatározó életünkben: megtenné, hogy elmeséli, hol született, milyen környezet vette körül?
A gyermekkoromat Pestszentlőrincen töltöttem. Édesapám technikusként dolgozott a kispesti traktorgyárban, édesanyám pedig titkárnő volt. Boldog élményként maradtak meg az anyai nagymamámnál Vecsésen, és az apai nagyszülőknél Kőbányán töltött vakációk. Szintén nagyon sok szeretetet kaptam a keresztanyámtól, Manyitól, aki végig támogatta életem, szellemi fejlődésem. A Brassó Utcai Általános Iskolában tanultam írni-olvasni Zeles Gyuláné Irénke nénitől, és Pál Sándorné Magdi nénitől, de nagyon sokat köszönhetek az akkor Steinmetz Miklós nevét viselő, mai pedig Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium tanárainak: a történelemtanár, osztályfőnök Gáti Imrének és a földrajzos Ughy Jenőnek, akik megalapozták e tárgyak iránti érdeklődésemet. Ugyancsak szeretettel emlékszem ma is Klári nénire, azaz Salyámossy Miklósné igazgatónőre, Harka Katalinra és Hutter Annára is.
Ki volt az, aki az első lépéseket megtette önnel a természetben?
Az első alkalommal édesapámmal együtt indultam kirándulni a Budai-hegységbe. Később munkatúrákon festettünk turistajelzéseket a Börzsönyben. Tizenöt éves koromban már barlangászként a Meteor Vass Imre Barlangkutató Csoport tagjaival együtt részt vettem a Baradla-barlang térképezésében és a Csörgő-forrás barlangjának a feltárásában. Ekkor volt szerencsém megismerkedni későbbi példaképemmel, Balázs Dénessel is. Minden könyvét elolvastam, és nagyon megragadott, hogy ő mindenféle állami támogatás nélkül jár be távoli tájakat.
Egyenes út vezetett tehát a földrajz szak felé?
Annyiban nem, hogy ehhez Debrecenbe kellett mennem, hiszen akkor csak és kizárólag ott indult, mégpedig kétévente történelem–földrajz szakos képzés. Ma is hálával gondolok vissza az egyetemen töltött esztendőkre, a barátságokra, a tanárokra. Szerettem volna ott tovább is maradni, ám ennek akkor akadályai voltak. A tanulmányi előmenetelen és a tudományos diákköri munkán túl ugyanis más elvárások is befolyásolták a hallgatók közötti rangsort. A materialista világnézet hirdetéséről szóló előírásnak hívő katolikusként én nem tudtam, nem is akartam megfelelni. Alternatívaként még a Földrajztudományi Kutatóintézet merült fel. Engem elsősorban a mészkő- és karsztvidékek, valamint a tudománytörténet érdekeltek. Erre azonban azt válaszolták, hogy e három téma nem kutatható. Tudomásul vettem, hiszen, szerencsére, ekkor érkezett volt gimnáziumi igazgatónőm, Salyámossy Miklósné tanári ajánlata.
De, gondolom, az utazás sem szorult teljesen a háttérbe?
Természetesen nem. Először Magyarországot, a hegyeket jártam be, utána a Kárpátok következett, majd az Alpok. Az egyetem alatt hosszú hónapokat töltöttem Indiában. Tizenkilenc évesen jutottam ki először nyugatra: a sheffieldi barlangtani világkongresszusra. Itt ismertem meg későbbi barátomat, az Oxfordi Egyetem földrajz professzorát, Marjorie Sweetinget. Tudja, akkor Angliában nem az árubőség, nem a jólét, hanem az utazás szabadsága ragadott meg. Marjorie útlevelében kenyai, dél-kínai, malajziai, kanadai, dél-afrikai pecsétek voltak, diákjai között volt olyan, aki még Guatemalába is eljutott. Bevallom, e tekintetben akkor nagyon irigyeltem őket.
Végül tanár úr hány pecsétig jutott el?
Összegyűlt jó néhány. Több útlevelem volt, ezek közül egyet bevontak, egy pedig elveszett. A lényeg: végül hat kontinens száznyolc országba jutottam el.
Sokan a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatójaként ismerték meg. Elmeséli életének ezen szakaszát nekünk?
A Magyar Földrajzi Gyűjtemény, a későbbi Magyar Földrajzi Múzeum megalapítása Balázs Dénes érdeme, de szintén sokat segített a Szegeden tanító Becsei József professzornak, a Magyar Földrajzi Társaság Múzeumi Bizottsága elnökének támogatása. Az intézmény maga nagyon nehezen jött létre, igen mostoha anyagi és jogi körülmények között. Jómagam 1983-ban kerültem oda. Az igazgatói állásra már hat tanácsi jelölt mondott nemet, én voltam a hetedik, a legfiatalabb, a tudományos fokozat nélküli jelölt, aki vállaltam. Balázs Dénes utóbbiról azt mondta: nehogy bárki is a szemedre vethesse, inkább szerezd meg a doktori címet. Ez summa cum laude minősítéssel meg is történt a József Attila Tudományegyetemen, egyidőben a gyűjtemény megnyitásával, ami aztán nagyban hozzájárult a magyar utazók, földrajzi felfedezők és a Kárpát-medence magyar feltárói hírnevének öregbítéséhez.
Tanár úr, ha maga elé képzel egy olyan fiatalt, aki most végzett az egyetemen, hogyan győzné meg saját tapasztalatai segítségével, hogy érdemes a tanári pályát választania?
Hadd mondjam el, számomra nagy megtiszteltetés, hogy immáron a Nemeskürty István Tanárképző Karon dolgozom, hiszen tanár úrral két alkalommal is volt szerencsém találkozni, mindkettő nagyon pozitív, maradandó élményt jelentett. Ami pedig a diákokat illeti, nekik azt ajánlom, koncentráljanak annak a tárgynak az oktatására, a megszerettetésére, amit éppen tanulnak. Nem feltétlenül kell földrajztudósokat nevelniük a középiskolákban, ám olyan embereket kell, akikben érvényesül a földrajzi látásmód később is, akármilyen területen dolgoznak. Ami még sokat számít: érezzenek a tanítványok felelősséget a lakóhelyükért, a szűkebb-tágabb környezetükért, a hazájukért. Ebben szerintem sokat tud tenni a következő tanárnemzedék.
A portré hosszabb változatát megtalálja az egyetem tudományos portálja, a ludovika.hu cikkében.
Szöveg: Sarnyai Tibor
Fotó: Kubassek János